Meredten bámulta a kályha résein át az utoljára fel-felfénylő parazsat

− Tóth János egykori dunakeszi lelkész elképzelt karácsonya −

Meredten bámulta a kályha résein át az utoljára fel-felfénylő parazsat. Mikor kialudt a tűz, a szobában teljes lett a sötétség: csak a vekker fluoreszkáló számai, mutatói látszottak. A csendet Borbála szuszogása és időnként egy-egy automobil vagy lovaskocsi zaja törte meg. A Batthyány utca még aludt, az ébredező Alag hangjai a Horthy Miklós út felől jöttek.

Már fél hét volt, de a decemberi hajnal még fogva tartotta a reggel első fényeit. Nem akaródzott felkelni, de nem lustálkodhat szégyenszemre, ezért halkan kikászálódott az ágyból. A szobában még tűrhető volt a hőmérséklet, de a konyha nagyon kihűlt éjszaka. Feltörte a vékony jégréteget a lavór víz tetején és megmosakodott. A Lovaregylet már ősszel elzárta a vizet, mert nem tudták időben fizetni a díjat. A Károlyi utca sarkáról, a közkútról hozták a fiúk a vizet. A villannyal nagyon takarékosan bántak: a nélkül még nehezebb lett volna az életük. A tüzelő is fogyóban. Nem is mert arra gondolni, hogy mit hoz majd az 1944-es esztendő.

Muszáj felkapcsolni a kislámpát, mert a derengő fényben még nem tudta kisilabizálni a biblia apró betűit. Röviden imádkozott, majd elkezdett olvasni, de nem tudott figyelni az igére. Pedig mostani helyzetükben könnyebben el tudta képzelni a szent család hányattatásait. De rögtön el is szégyellte magát a lelkész: hogy hasonlíthatná össze a még így is komfortos életüket a Megváltó születésének körülményeivel? Akkor nyilallt szívébe a felismerés: ma este nem ő fog a szószéken beszélni a születés misztériumáról.

A kicsi villanykörte magára vonta a tekintetét; vonzotta a meleg fény, mint a molylepkét. – Ezt a lámpát még Vásárhelyről hoztuk – gondolta. De aztán kinevette saját magát: akkoriban még nem is volt villany. Nem, hogy vidéken, még Pesten sem. Ez a lámpa már a Kispesti lakásból került hozzá, amikor önálló lett és elköltözött.

Azoknak a karácsonyoknak a melegét hozta el ez a kis fény, amikor még gyerek volt. Boldogan ünnepeltek tanító szüleivel és testvéreivel: Jolánnal, Ilonával. – No, meg a Németországi, a Heidelbergi advent! – gondolt egyetemi éveire. – Az volt csak a csoda!

Aztán ahogy felszentelték, kitört a világháború. Azokat a karácsonyokat sem fogja elfelejteni, amelyeket a fronton töltött. És azokat a bajtársakat, testvéreket sem, akik a kezei között haltak meg.

-Már mocorognak a fiúk – zökkent vissza az emlékekből. – Ideje folytatni az olvasást, amíg még mindenki alszik. De most sem jutott tovább egy résznél. Bevillantak a Kálvin téri, a Fasori és az Újpesti adventek, karácsonyok. Az ifjú beosztott lelkészek szolgálattal teli, de gondtalan élete. Ravasz László helyeztette őt Pestre az embert próbáló Délvidéki évek után. – No, ott sem volt kolbászból a kerítés Trianon után – villant be neki. – Még azok az évek is nehezebbek voltak, mint ami miatt itt siránkozom.

Arra eszmélt, hogy egy keskeny fénycsík kúszik a nyitott Biblia lapján. Gyorsan lekapcsolta a lámpát, mintegy szégyenkezve, nehogy rajtakapják. Abban a pillanatban kijött a felesége a szobából.

– Jó reggelt! – köszönt. – Áldott ünnepet! A János evangéliumát olvassa?

– Olvasom, olvasgatom…Csak elkalandoznak a gondolataim. Emlékszik Borika az első közös karácsonyunkra? Amikor még kettesben ünnepeltünk a Mátyás téren?

De válasz már nem jött, mert kiviharzott a két fiú – Gyuszi és Sanyi – a szobából, megtört a meghitt pillanat. Beindult a Tóth család napja, amely eltért a szokásostól. Péntek volt, de december 24! Téli szünet volt már hetek óta. Síszünetnek hívták, de mindenki tudta, hogy a háború, a tüzelőhiány miatt zártak be az iskolák jóval karácsony előtt. A fiúk a csomádi Magas-hegyre készülődtek szánkázni. Igaz, hogy magas sem volt, hegy sem volt, de jókat lehetett csúszni a volt Bertalan-tanya irányába. Visszafelé meg hoznak egy kis fenyőfát díszíteni és egy nyaláb gallyat a kályhába.

De az indulásig még volt idő, így, amíg készült a szerény reggeli, Tóth lelkész bement a csendes szobába. Behúzta az ajtót, beágyazott és az ablakhoz ült, hogy folytassa az olvasást, a jegyzetelést. De a főút felől – amit ő még Fóti útnak hívott; nem szokta meg a Horthy Miklós út elnevezést – érkező zajok újra elvonták a figyelmét. Kitárta az ablakot, hogy beengedje a váratlan decemberi napsütést. A beáramló hideg levegőtől új erőre kapott, hogy folytassa az igeolvasást. Ahogy csukta volna vissza az ablakot, kiáltást hallott.

– Nagytiszteletű úr! – Egy pillanat! Meglátta a kurátor urat, ahogy integetett neki a sarokról.

– Jó reggel József! Áldott ünnepet!

– Magának is tiszteletes úr! – köszönt a gondnok. – Tegnap hoztak a testvérek néhány fatuskót, estére begyújtok a templomba!

– Köszönöm Jóska! De ezt újságolja el Bölcskei tiszteletes úrnak is, jó? Setéth József beleegyezőleg intett és ment tovább a piac felé. A lelkész bezárta az ablakot és megint nem az asztalra tévedt a tekintete, hanem a falon lógó képre: a napfény éppen egy mosolygós kislány arcán időzött. – Most lesz a hatodik karácsonyunk kicsi lányunk nélkül – gondolta és frissen jött vidámságát elnyomta a bánat. – Szegénykém. Milyen boldog volt még betegen is, amikor bontogatta az ajándékokat.

Megtörölte a szemét és menekülve a rátörő érzelmek elől, a Bibliába temetkezett. Aztán eszébe jutott a tavalyi karácsony. Pontosan egy éve, december 24-én küldték el a levelet az esperes úrral a banknak. Azt a levelet, melyben elfogadták a felajánlott egyezséget és reménykedve várták, hogy megszabaduljanak a dollárkölcsön nyomasztó terhétől. Ha kislányuk is velük lehetett volna, úgy emlékezne arra a szentestére, mint életük legszebb napjára. De így is rég érzett nyugalmat, békességet hozott az ünnep. Januárban pedig, nem kis anyagi áldozattal, de ledobta magáról a gyülekezet a kölcsön béklyóját.

A fiúk magukba tömték a zsíros kenyeret. Amit édesanyjuk becsomagolt, azt a zsebükbe gyűrték és mielőtt elmentek volna, beköszöntek a szobába.

– Igyekszünk haza édesapa! Csókolom! – s egy pillanat múlva már az utcán húzták kopott szánkójukat a szomszéd gyerekekkel.

Tóth János becsukta a Bibliát, zsoltárt választott az Ige mellé, magában énekkel és szóval dicsőítette az Urat, majd összeszedte jegyzeteit. Szerette a rendet. Erről eszébe jutott, hogy az egyház is szereti a rendet. Amikor márciusban jöttek vizitálni hozzá és kiderült, hogy zsidókat vett át a református egyházba oktatás és hivatalos bejegyzés nélkül, akkor is milyen rendet vágtak. Azt nyögik most is.

Már nem is emlékezett arra, hogy mikor jöttek az első izraeliták hozzá, hogy átkeresztelkedjenek. Talán a második zsidó törvény után 39-40 körül. Akkor még nem kellett kapkodni, volt idő a formaságokra, az anyakönyvi bejegyzésekre. Aztán jöttek hírek a munkaszolgálatosokról, deportálásokról és az életüket féltő zsidók egymásnak adták a kilincset Alagon, a reménységet nyújtó keresztlevélért könyörögve.

A bizottság 79 szabálytalan átvételt bizonyított a lelkészre, de ő tudta a pontos számot: 139 keresztlevelet állított ki a rettegő embereknek. S most szentkarácsony reggelén, a háború és kilátástalanság napjaiban azon tűnődött, hogy volt-e értelme ilyen áldozatot hozni értük. Nem a saját nyomorúságukon siránkozott, nem a nélkülözés, a palástvesztés, az elmaradt jövedelem miatt szenvedett. Nem tudta, hogy mi lett a sorsuk azoknak, akiket a református egyház védőszárnyai alá helyezett. Valóságos menedéket nyújtott-e a papír, vagy csak talmi reményt? Visszavonta-e az egyház a kiadott igazolásokat, ezzel a biztos halálba kergetve az elesetteket? Nem tudta, nem voltak válaszai, csak a remény maradt: jó az Úr, megsegíti a hozzá folyamodókat.

Hangokat hallott a konyhából, kilépett az ajtón, hogy megnézze, kivel beszélget Borbála.

– Áldás, békesség János! – köszönt rá a vendég, Bölcskei tiszteletes.

– Békesség, Géza! – Gyere, ülj le. Reggelizz velünk. Kaptam egy kis szalonnát az ünnepre Varga Jóskától. Az asszony a tűzhely mellé telepedett a kisszékre, a két lelkész leült az asztal mellé. Megtörték a kenyeret, hálát adtak az Úrnak és csendesen eszegettek.

Hír a Reformátusok Lapja 1966. évi első számából: 1965. december 24-én, 75 éves korában eltávozott Teremtőjéhez az egykori alag-dunakeszi lelkipásztor, Tóth János (a képen alsó sor középen).

Írta: Varga István

Print Friendly, PDF & Email

A kommentelés lezárva, de ezzel a linkkel hivatkozhatsz az oldalra.