A református egyházon belüli diskurzus inkább a kegyelem teológiai értelmezését vizsgálja, jóllehet, az úgynevezett „kegyelmi-ügy”, az egyébként igen fontos morális aspektusok mellett, elsődlegesen közjogi, büntetőjogi jellegű probléma. A teológiai szempontok előtérbe helyezése teljességgel érthető, sőt, helyeselhető is, hiszen az ügy egyik fő érintettje egyházunk zsinatának (volt) lelkészi elnöke, püspök és lelkipásztor. Így nyilvánvalóan nem mellőzhető az ügyben tanúsított magatartások, megnyilatkozások ilyen szempontú vizsgálata, különösképp, ha ezek egyébként biblikus alapon is vitathatók. A kegyelem jogi vonatkozásai a vitában ugyan fel-felbukkannak, ám az érvelések jellemzően a kegyelem jogi természetének félreértéséről, de leginkább mentegető(ző) szándékokról tanúskodnak. Ahogyan többen is állítják: a kegyelem (köz)jogi és teológiai jellege egymástól olyannyira eltér, hogy a konkrét ügyben nem a teológiai kérdéseken kellene, hogy legyen a hangsúly. Ez a megkülönböztetés azonban fölöttébb vitatható; ahogyan mások1 is kiemelik, és ezzel magam is egyetértek, a kegyelem leglényege mind jogi, mind teológiai megközelítésben azonos, egymással analóg; mindkét szempontból tudniillik a fókuszban az ártatlanság és a bűnösség fogalma áll. Püspök úr maga is egyértelműen és többször nyilatkozta: K. Endre ügyében közbenjárásának oka az a meggyőződés volt, hogy az elítélt ártatlan.
Az „ártatlanság vélelme” a büntetőjog alapvető intézménye, miszerint mindenkit ártatlannak kell tekinteni mindaddig, amíg bűnösségét az erre hivatott bíróság meg nem állapította. Ennek kapcsán azonban fel kell tennünk a kérdést: tekinthető-e ártatlannak bárki a bűnösséget megállapító bírósági ítélet után? Jogászként erre az egyedüli lehetséges válasz minden bizonnyal az, hogy nem. A bírósági ítélet elfogadása, a res judicata igazságának tisztelete a jogbiztonság garanciája, ez Ulpianus óta több ezeréves alapvetés, mondhatni a jogállam fundamentuma. Gondoljuk el, hova jutnánk, ha a bíróság jogerős ítéletét utóbb azok, akik azzal bármely okból nem értenek egyet, kétségbe vonhatnák, azt félretehetnék! Az gyakran tapasztalható, hogy a bírói döntésben foglaltakat nem mindenki osztja, különösképp az, aki számára hátrányos, és amint látjuk, ebbe K. Endre sem nyugodott bele. Ám amíg az érintett ellenkezése némiképp érthető, addig nehezen fogadható el, hogy kívülállóként mire is alapozza Püspök úr a véleményét; nyilatkozata szerint K. Endre saját története meggyőzte őt. Ennek kapcsán azonban joggal merül fel a kérdés, ha ez ilyen egyszerű, mi célt is szolgál a költséges büntető eljárás, a nyomozó hatóság, az ügyészség, három bírói fórum kilenc szakbírájának a munkája. Gondolhatjuk-e laikus kívülállóként komolyan, anélkül, hogy magunkra vonnánk a hübrisz ítéletét, hogy az érintett személy szubjektív történetmesélésének, személyes körülményeinek megismerése elégséges alap lehet arra, hogy kétségbe vonjuk a büntető ítélet igazságát és a közvélemény előtt megingassuk az ebbe vetett bizalmat? Mindenesetre úgy tudjuk, ez a meggyőződés indította Püspök urat arra, hogy kieszközölje „az ártatlanul elítélt” számára az elnöki kegyelmet. Nem kétséges, a személyes meggyőződésnek nem kell az ítéleti rendelkezéssel azonosulnia, ám valamely jogintézmény, jelesül az elnöki kegyelem igénybevétele csak annak lényegének és rendeltetésének megfelelően lehetséges. Az a gondolat, hogy a kegyelem a „téves”, „elhibázott” ítélet korrekciójának lehetséges eszköze, a kegyelem mint jogintézmény rendeltetésének teljes félreértéséről tanúskodik. Kegyelem ugyanis – tekintsünk most el az eljárási kegyelem lehetőségétől, lévén ez ügyben nem erről volt szó – kizárólag bűnös, bíróság által jogerősen elítélt számára adható. Az ártatlannak „igazság”, felmentés „jár”, amire egyébként ebben az ügyben is adottak voltak az eszközök, a rendes és rendkívüli perorvoslati lehetőségek.
Noha mindkét jogintézmény (az ítélet és a kegyelmi jog) alanya, ha úgy tetszik érintettje a cselekményt elkövető személy, tárgyuk azonban nyilvánvalóan eltérő. Amíg a bíróság magáról a tettről mond ítéletet, azaz a vádlott elkövette-e, és ha igen, a cselekményt a büntetőjog hogyan minősíti, addig a kegyelmezés során nem az elkövetett bűn, hanem a (bűnös) személy körülményeit mérlegelik; akár azokat is, amelyeket a bíró az eljárás során nem vehetett figyelembe. A kegyelem lényege tudniillik az, hogy noha megakadályozza a büntetés végrehajtását, és azt a bűnösnek már nem kell elszenvednie, de nem teszi őt ártatlanná.
Az igazi kérdés a kegyelmezési jog gyakorlásának legitim szempontjai, feltételei. Bár a köztársasági elnök a kegyelmezési jogát diszkrecionális jogként gyakorolja, azaz sem az Alaptörvény, sem más jogszabály számára szempontot, feltételt nem szab, a kegyelmezés során – inkább politikai, mintsem jogi okból – a társadalmi értékítélet, az ennek való megfelelés nem mellőzhető. Bizonyos fokú „kegyelmi” joga egyébként – a törvény szigorú keretei között – az ítélkező bíróságnak is van, hiszen a büntetés kiszabása során sok körülményt mérlegelhet, így a büntetés végrehajtását akár fel is függesztheti, sőt szélsőséges esetben magát a büntetést is mellőzheti.
A kegyelmezés indokai egyébiránt sokfélék lehetnek, de alapvetően a társadalom morális közmegegyezésén kell nyugodjanak; azaz olyannak kell lenniük, amelyek miatt alaposan gondolható, hogy szükségtelen, sőt esetleg morálisan már káros is az adott személlyel szemben az állami büntető hatalom érvényre juttatása. Másképp: ezek az indokok fontosabbak, mint a bűnös megbüntetése. A tárgyalt ügyben jól láthatón itt siklott félre valami. Az ugyanis a társadalom számára nem volt elégséges és elfogadható ok a kegyelemre, azaz a büntetés mellőzésére, hogy befolyásos személyek úgy gondolják, a bíróság hibázott, az elkövető (szerintük) valójában ártatlan. A közvélemény „igazságérzete” ennél nyomósabb indokra várt, jóllehet a kegyelmi döntés igazi okait a mai napig nem ismerhette meg. Az persze egy ellentmondás, hogy az emberek ebben az ügyben épp az ítélet tárgyát képező cselekmény miatt várták el különösen az indokolást, holott maga a tett, annak jellege vagy súlya, ahogyan erre fentebb már utaltam, ebből a szempontból közömbös.
Jól látható tehát, hogy az isteni és az elnöki kegyelem közös lényege, hogy kegyelmet csupán bűnös ember kaphat, tudniillik csak az szorul rá. Ugyanígy közös sajátosságuk, hogy a kegyelem nem cselekedeteken nyugszik, a kegyelemre magatartással sem érdemessé, sem érdemtelenné nem válhatunk. Ezért is tévedés az a javaslat, ami bizonyos bűncselekmények esetén az elnöki kegyelem lehetőségét normatív módon zárná ki; indokolt ugyanis, hogy kegyelmet – függetlenül az elkövetett bűntől, annak súlyától – mindenki kaphasson, feltéve, ha azok a különös körülmények, amelyek a közfelfogás szerint már szükségtelenné teszik a büntetés végrehajtását, a büntetés kiszabását követően fennállnak. A különbség leginkább talán abban ragadható meg, hogy amíg a világi kegyelmezés során megengedett a mérlegelés arra nézve, hogy ki méltó, s ki nem a kegyelemre, addig a protestáns megközelítésű isteni kegyelem tekintetében ilyen mérlegelés nincs és nem is lehet. Bár az ember bűnös, és mint ilyen büntetés „hatálya” alatt áll, ami alól ugyan semmi jó cselekedete nem szabadíthatja, de a bűnei sem akadályozhatják, zárják ki végérvényesen a kegyelmet, mert Jézus Krisztus kereszthalálával eleget tett az ember bűneiért, ezzel kieszközölve számára a kegyelmet; a bűnös ember ennek elfogadásával, bűnei megvallásával Isten ingyen kegyelméből bűnbocsánatot, kegyelmet nyerhet. A köztársasági elnök tehát a kegyelmezés során az emberi erkölcsi mérce alapján, épp diszkrecionális jogából fakadóan lehet „személyválogató”, de az isteni kegyelem sosem ilyen. És ez az amiért szüntelen hálaadással kell lennünk!
Pál Lajos
1 Kodácsy Tamás: Kegyelmet csak vétkesnek lehet adni. https://www.parokia.hu/v/kegyelmet-csak-egy-vetkesnek-lehet-adni/ Letöltve: 2024. március 24.
A kommentelés lezárva, de ezzel a linkkel hivatkozhatsz az oldalra.