Igehirdetés: (F)el kellett oldoztatni

„Hát Ábrahámnak ezt a leányát, akit tizennyolc éve megkötözött a Sátán, nem kellett-e feloldani ebből a kötelékből szombaton?” Lk 13,16
„Köztetek járok, és Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek. Én, az Úr vagyok a ti Istenetek, aki kihoztalak benneteket Egyiptomból, hogy ne legyetek többé azoknak a szolgái. Összetörtem igátok jármát, hogy fölegyenesedve járhassatok.” 3Móz 26,12-13

A testtartásnak és az egyén szerepének egy közösségben több köze van egymáshoz, mint elsőre gondolnánk. Jordan Peterson a homárok és a kutyák példáján mutatja be, hogy nemcsak az emberekre igaz ez. A győztes egyének kihúzzák magukat és egyenes háttal járnak, felfelé tekintenek, míg a legyőzöttek összehúzzák magukat, meggörnyednek. A híres kanadai klinikai pszichológus szerint az első szabály az életben ahhoz, hogy elkerüljük a káoszt, az, hogy húzzuk ki magunkat, járjunk egyenes tartással. Azt mondja, hogy ehhez nem elég a fizikai világra tekintettel lenni, hanem mélyebben, életünk metafizikai síkján is tartással kell rendelkeznünk. Ennek a metafizikai síknak az érzékeltetéséhez elkezd fölvonultatni biblikus képeket, Noé bárkájától egészen a keresztig. Meglepő fordulat ez nála a gondolatvezetésben, hiszen Peterson nem keresztyénként írta könyvét. Fölismerte ugyan a Biblia történeteinek a jelentőségét, de az általános emberi bölcsesség kikristályosodásánál többet nem látott benne. Valóban szükséges az, hogy egészséges tartásunk legyen (testi és lelki értelemben), de hol találjuk meg ehhez az utat?

Bennünket arra hívnak a textusban kiemelt igék, hogy az ember bölcsességénél egy mélyebb valóságot ismerjünk meg: magát Istent. Az Ó- és Újszövetség ugyanannak az Istennek a megismerését nyújtja. Ő a szabadítás Istene. Az Ószövetségben ez az ismeret elkezd kibontakozni és az Újszövetségben érik be teljesen. Ugyanakkor nem tekinthetünk úgy az Ószövetségre, mintha az egy éretlen istenképet őrizne. Az Ó- és Újszövetség között mértékbeli különbség van.

Az Ószövetségben Isten kézben tartja a világot, birodalmakat roppant meg, seregeket győz le és országok sorsáról dönt. Az egész világot teremtő és formáló Isten tárul itt föl előttünk, és arra hív bennünket, hogy korlátlan hittel bízzunk benne. Ennek történelmi alapvetéséről olvasunk az ószövetségi igében is: Isten az akkori nagyhatalom szorításából szabadította meg rabszolgasorsban tartott népét. Ennek a szabadításnak az élménye még az Újszövetség lapjain is él. Gondoljunk csak bele, hogy honnan származik az Isten báránya elnevezés!

Az Újszövetségben aztán ennek a szabadításnak a mértéke az egyén léptékéhez igazodik. A textusban szereplő ígéret (köztetek járok) az Újszövetségben szó szerinti valóság lesz Krisztusban; Ő valóban elmegy a városokba, tanít a zsinagógákban és beteljesíti az irgalom cselekvését. Lukács evangéliumának története is erről szól, a szabadító Istenről, aki (f)eloldozza a betegséggel megkötözött asszonyt, hogy felegyenesedve járhasson. Vigasztalás van ebben a személyes mértékű kapcsolatban. A Heidelbergi Káté első kérdés-felelete is arra tanít bennünket, hogy végső vigasztalásunk csak abban lehet, hogy Krisztushoz tartozunk. Ennek a vigasztalásnak az üzenete most buzdításként szólalt meg a kárpátaljai testvéreinknek küldött körlevélben.

Mindkét ige fényében fel kell ismernünk, hogy amit Peterson mond (Húzzuk ki magunkat! Egyenesedjünk föl!), az nem feltétlenül egyezik a Szentírás tanításával. A Bibliában ugyanis azt olvassuk, hogy nem az ember szabadítja meg magát és egyenesedik föl, hanem, Istentől érkezik a szabadítás. Lukács evangéliumában ez nagyon hangsúlyos. Károli híven őrzi a görög szöveg üzenetét, amikor így fordítja a 12. vers végét: Asszony, feloldattál a te betegségedből! A szenvedő szerkezet arra utal, hogy Isten végezte el a feloldozást. Ugyanez igaz az egyiptomi szolgaság eltörlésére is. Isten az, aki megadhatja nekünk, hogy felegyenesedve járhassunk! Mi nem rángathatjuk ki magunkat a saját hajunknál fogva a mocsárból. Csak Isten emelhet ki bennünket. A böjti időszak is arról fog szólni, hogy merjük fölvállalni a gyengeséget, és kérjük Istent, hogy amikor mi gyengék vagyunk, akkor Ő legyen erős bennünk.

Végül érdemes szót ejteni arról is, hogy Lukács története egy olyan vitát örökít meg, amely az istentisztelet lényegéről szól. Jézus szerint az istentisztelet lényege az irgalom tanítása (Hós 6,6). Amikor arra utal, hogy neki ezt kellett cselekednie, akkor arra utal, hogy a Fiú az Atya akaratával összhangban cselekedett. Ez a keresztyének okos istentiszteletének titka. Az istentisztelet ezért nem lehet csak egy vasárnapi program az életünkben, hanem egy folyamatos összhang keresése a Szentháromság Istennel. Ennek az összhangnak az eredménye az irgalom cselekvése, mások szabadulásának segítése, lelki tartásának gyógyítása.