„Miért álltok itt az ég felé nézve?” (ApCsel 9,11)
Krisztus feltámadt, és ismét ott van tanítványaival és követőivel. Ahogyan Szent Ignác is írja a szmirnaiaknak: valóban testben, velük együtt eszik és iszik. Ugyanaz a Jézus van közöttük, és vele együtt felélednek ugyanazok a váradalmak, amelyek a kereszthalálig éltek bennük. Visszatérnek a régi vágyak és kérdések: „Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izráelnek?” (6)
Ott állt mindenki, akiben újra feléledt a remény: a szőlősgazdák, akik úgy szüreteltek, hogy abból a borból fog Jézus újra inni velük az Isten országában; a lázadók, akik akarták a halhatatlanságot és majd most megmutatják a rómaiaknak; a tanítványok, akik újra megtalálták Mesterüket.
Körülnéztem, és ott álltunk mi is. Ott állt a gyermek, aki közel került a nagy Tanítóhoz. A kamaszfiú, aki végre talált valakit aki nem beszél mellé és nem képmutató! A lány, aki nem talál párt, mert nincs egy őszinte, normális férfi. A tettre kész fiatal, aki kereste az élete értelmét, és értelmet talált abban, amit Jézus csinál! Az elcsüggedt, akiben élet támadt az Élettől. A család, akik találgatják a jövőt, és reménységet kaptak. A szegény, a levert, a beteg, a vak, a néma, a süket: ott voltak annál, aki törődött velünk! Mindannyian ott voltunk, akik várakoztunk, vártunk valamire, ami tiszta és igaz.
Ám, az igazságkeresés, szabadságvágy, királyságalapítás, társkeresés és pályaválasztás kellős közepén az Úr felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemünk elől. Álltunk ott az ég felé nézve, és ha fehér ruhás angyalok kérdezték is, hogy miért, nekünk minden okunk meg volt rá.
Azóta várakozunk. Várakozunk határidőre, eredményre, telefonhívásra, e-mailre, lehetőségre. Rohanásban és ijedtségben kapkodunk, mint Pandóra a szelencéjével, lecsapjuk a fedelét, és bezárjuk a reményt. De most nem úgy várakozunk, mint akik buszra várnak: ha jön, akkor végre felszállunk rá.
Úgy várakozunk, mint akik már részesülnek abban, amire várnak. Mint amikor egy szeretett családtag hosszú útról való visszatérését várjuk: mindig beszélünk róla, önkéntelenül is megterítünk neki vacsorához, és ha nincs is ott, mégis ott van. Állva az ég felé nézve: várjuk azt aki elment, aki közöttünk van, és ugyanígy fog visszajönni.
A keresztyén várakozás nem birtokolja azt amit vár, de részesedik abban amit vár. Úgy várunk Krisztusra, hogy itt van közöttünk. Mara-natha, maran-atha! Jöjj el Uram, az Úr itt van!
A kommentelés lezárva, de ezzel a linkkel hivatkozhatsz az oldalra.