A nagyheti bibliai beszámolók közül az elmúlt időszak egyházi eseményeinek tükrében különösen is megérintett a templomtisztítás története, melyben Jézus kiűzte az árusokat. A Református Megújulás Konferencia bizonyos témái sűrítve jelennek meg ebben a bibliai jelenetben, úgymint a felesleges egyházi tevékenységek, az egyház átgondolatlan ingatlankezelése, a testületi vezetés gyengülése, és a misszió hiteltelensége. Ez önreflexióra, bűnbánatra és megtisztulásra hív. Sokszor érzékenyen hozzátesszük a történethez, hogy Jézus bár ostort font, sehol nem olvassuk, hogy megütött volna valakit. Azt gondolom, hogy a féltőn szeretés része az a „szent harag” is, amellyel állatokat és árusokat űzött el, és asztalokat borított fel. Vegyük komolyan Jézus felháborodását, akárhogyan is használta az ostort!
A címben feltett kérdésre több olyan választ találhatunk az írásmagyarázatokban, melyek árnyalják Jézus indulatos fellépésének okát. Különösen is izgalmassá teszi a szöveg olvasását az, ha kortörténeti szempontból bepillantunk a templom körüli hatalmi harcok hátterébe és eszközeibe. A lehetséges okok nem egymást kizáróak, hanem egymással összefüggőek. Arra mutatnak rá, hogy a jézusi indulat milyen széles spektrumon érthető jogosnak, és ennek tükrében milyen nagy szükség volt és van a Megváltóra.
A felesleges árúk szakrális piaca
A leggyakoribb és leginkább leegyszerűsítő magyarázat a felháborodásra az, hogy Jézus azért haragudott meg, mert áldozati állatokat árultak. A templomi áldozat bemutatása a mózesi törvény parancsai közé tartozott. A zarándokok többsége nem tudta magával hozni az előírt áldozati állatokat, ezért alakult ki a templom körüli piac, ahol megfelelően ellenőrzött, rituálisan tiszta állatokat vásároltak. A bárány a gazdagok, a galamb a szegények számára volt elérhető, így senki nem maradt ki a jóvátételből (3Móz 5,7; Lk 2,24). A pénzváltók jelenléte is vallási szükségszerűségből fakadt, mivel a templomi adót csak képmás nélküli sekelben lehetett befizetni (2Móz 30,11kk). A vásártér a törvény gyakorlati teljesítésének bejáratott eszköze volt. Jézus fellépése valószínűleg nem az ellen irányult, hogy az áldozati állatokhoz való hozzáférést gyakorlati módon, piac működtetésével segítették Jeruzsálemben. Ez mai nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy az egyház egy szervező intézmény is, amelynek eszközei segíthetnek abban, hogy az emberek közösségben megéljék hitüket, hogy Isten országa közöttünk épüljön. A buktató itt nem a szükséges áldozati áru, hanem az árukapcsolás.
Andrej Mironov orosz festő 2012-ben hűen jelenítette meg a jánosi leírás elemeit: a pénzváltókat, a marhákat, a juhokat és a galambokat is. De odafestett még néhány kecskét, gyümölcsöt, hagymát, különböző korsókat és edényeket is. Noha egyetelen evangélium sem említi, hogy a szükséges áldozati állatokon és pénváltáson kívül más is kapható lett volna a templomban, a mai fogyasztói világban folytonos kísértésünk az üresjárat és a felesleges dolgok kínálata, amely önmérsékletre kell, hogy intsen. Jézus idézi Jer 7,11-et, miszerint a piaccal rablók barlangjává tették Isten házát, ami utal az oda nem tartozó felesleges holmikra is. Összességében nem az volt a probléma, hogy a templomba igyekvőknek áldozati állatokat árultak, vagy szakrális pénzt váltottak a számukra, hanem az, hogy ez nem illett oda. Terveinkben annyi mindent szeretnénk kínálni anyagilag és szellemileg, de érdemes azt is megvizsgálni, hogy ebből mennyi szükséges és mennyi fölösleges.
Ingatlanok cseréje és funkcióváltása
Jézus nyilvános működése során számtalanszor szembesült a vallási vezetők hatalmi visszaéléseivel: képmutató ítélkezéssel, a törvény nevében kiszabott illegitim terhekkel, az elnyomással, és a gazdasági kizsákmányolással (Mt 23,4). A pénzváltók és vámszedők igazságtalanságát is világosan látta (Lk 19,46; Mt 21,12–13), sőt, a római hatóságok politikai cinizmusával is szembenézett Pilátus kihallgatásán. Mégis Jézus ezekben a helyzetekben szelíden, türelmesen és tanítva válaszolt. Nem ragadott ostort, nem kiabált, nem borított fel asztalokat.
Jézus templomi felháborodása nem hirtelen felindulásból táplálkozott, hiszen az evangélium arról is tudósít, hogy alaposan tájékozódott, mielőtt az eladók kiűzésére sor került. Először „bement Jeruzsálemben a templomba; mikor pedig már mindent megnézett, és mivel már későre járt az idő, kiment Betániába a tizenkettővel.” (Mk 11,11), s másnap borította fel az asztalokat. Jézus haragja a számára is akkor megismert új helyzet ellen irányult. Mi lehetett ez az új helyzet?
A templomtisztítás kortörténeti hátterét igyekszik bemutatni Victor Eppstein bibliai és rabbinikus forrásokra támaszkodva, mely sokkal árnyaltabb képet ad arról, hogy Jézus indulatát mi szíthatta fel (The historicity of the Gospel account of the Cleansing of the Temple, 1964). Tanulmányában fontos háttérként bemutatja, hogy a két vezető párt, a farizeusok és szadduceusok között milyen hatalmi versengés folyt a Római Birodalom elnyomása alatt.
Jézus korában a főpapság már nemcsak kultuszi szerepet töltött be, hanem a római hatalommal szorosan együttműködő politikai tényezővé is vált. A főpapok gyakran a szadduceus elitből kerültek ki – olyan papi arisztokráciából, amely elutasította a szóbeli hagyományokat, a feltámadás hitét és az angyalok létét (vö. ApCsel 23,8), és társadalmi kiváltságaikat a római hatalommal való szövetség révén igyekeztek megőrizni. Ezzel szemben a farizeusok – a Nagytanács többségét alkotó irányzat – a Tóra értelmezését, a feltámadásba vetett hitet és az eljövendő ítélet valóságát képviselték, ahogyan azt Pál apostol is saját védelmében hangsúlyozza (ApCsel 23,6). Míg a szadduceusok hatalmukat a templomi hierarchián keresztül gyakorolták, a farizeusok tekintélye inkább karizmatikus tudáson és az erkölcsi tisztaságra való törekvésükön alapult. Jézus ugyan elismerte, hogy a farizeusok Mózes székében ülnek, mégis bírálta képmutatásukat (Mt 23,2kk). A Nagytanács e két irányzat találkozási pontján működött, ahol a farizeusi többség igyekezett jogilag korlátozni a főpapi hatalmat, míg a szadduceus vezetésű papság törekedett kiszorítani a tanácsot a templomi döntésekből – mindez rávilágít arra a feszültségre, amelyben Jézus templomi fellépése is értelmezhető.
A konfliktus egyik mélypontja volt egy Kr. u. 30 körüli esemény, ami közvetlenül Jézus jeruzsálemi bevonulása előtti időszakban történt. Ekkor a feltehetően szadduceus kötődésű Kajafás főpap száműzte a farizeus többségű Nagytanácsot a templom kiemelt belső teréből (a Faragott Kő Csarnokából), megszakítva ezzel a korábbi együttműködést. Kitüntetett templomi helyük főpapi ellenőrzés alá került, amit valószínűleg ezután az áldozatbemutatás felügyeletére, logisztikájára használták. A tanács kénytelen volt a templommal szomszédos Hanutba, az Olajfák hegyére költözni. A hanut hébererül azt jelenti, hogy üzlet, piac, és itt lehetett többek között áldozati állatokat vásárolni a városban élőknek, valamint a zarándokoknak, akik Jeruzsálembe érkeztek. A Nagytanács kitelepítésével párhuzamosan a Hanut területén működő áldozati állatokat kínáló piacot a főpapi körök saját érdekeltségükbe vonták, és áthelyezték a pogányok udvarába. A templom kultikus tisztasága és morális szentsége így politikai kellékké silányult. Azzal a feltételezéssel kapcsolatban nincs pontos információnk, hogy az „Annás és Fiai” (Bené Hanan) vállalkozás, akik kezében a szegények áldozatára összpontosító galambárusítás volt, összefüggésbe hozható-e Kajafás apósával, Annással és öt fiával.
Összefoglalva: a legértékesebb ingatlanra (Faragott Kő Csarnoka) a főpap tette rá a kezét, az addig ott ülésező Nagytanács kiszorult a templomból az Olajfák hegyére, az addig ott működő piac pedig beköltözött a templom külső részébe, a pogányok udvarába. Eppstein azt feltételezi, hogy Jézus indirekt módon avatkozott be a hatalmi játszmába, de az evangéliumi beszámoló arról tanúskodik, hogy minden pártot magára haragított: „Meghallották ezt a főpapok és az írástudók, és keresték a módját, hogyan veszítsék el.” (Mk 11,18). Jézus nem állt be sem az egyik, sem a másik párt mögé. Valójában ez az átcsoportosítás egyrészt jó volt a főpapoknak, hiszen rátehették a kezüket mind az áldozati piacra, mind egy belső templomi helyre, másrészt jó volt a templomba jövő zarándokoknak is, akik így könnyebben jutottak megfelelő áldozati állathoz. Jézus mégis felháborodik ezen, mert ez a könnyített eljárás és főpapi haszon nem egyeztethető össze azzal, hogy a templom az imádság háza.
Nagyon sokszor voltak és vannak olyan ingatlannal kapcsolatos döntéseink, amelyek az egyházunkban egy-egy ember, vagy egy szűkebb kör érdekeit tartották szem előtt, és hiányoztak azok a hatástanulmányok, melyek az ingatlan új funkciójának lelki hasznát, egyházi küldetését is figyelembe vették volna. Nem csak a mostani fővárosi református egyetemi ingatlancserék követhetők nehezen, hanem általában a rendszerváltás után az egyházak ingatlanszerzési vágyát sokszor felülírta az átgondolt, emberi erőforrásokat is figyelembe vevő világos missziói cél, valamint az intézmény és épület (iskola, konferenciaközpont) fenntarthatósága. A templomtisztítás arra is figyelmeztet, hogy nem minden jónak tűnő technikai és üzleti megoldás szolgálja Isten országának építését, és túl kell látnunk a pillanatnyi vagyonszerzési lehetőségen.
A testületi vezetés gyengülése
Erről a jeruzsálemi ingatlancseréről nem csak a korabeli rabbinikus leírások, hanem az evangéliumok is tanúskodnak közvetetten, miszerint Kajafás főpap a Nagytanács rendkívüli ülését Jézus-ügyben a saját palotájában tartotta (Mt 26,3), ami egyrészt jelzi azt, hogy a templomban a tanácsnak nincs már meg a megszokott helye, másrészt a főpapnak nagy hatalmi befolyása van a testületre. Sőt, a kihallgatás sem a Nagytanács székhelyén van, hanem Jézust „elvitték Kajafáshoz, a főpaphoz, ahol összegyűltek az írástudók és a vének.” (Mt 26,57). A testület hozza meg ugyan a döntést, de mind a helyszínen, mind a kihallgatás dinamikáján érezhető a domináns főpapi befolyás. Nincs már szava olyan írástudónak mint Nikodémus, aki korábban tisztességes tárgyalást kért Jézusnak (Jn 7,50).
A templom megtisztítása annak a szimbóluma is, hogy ahol addig a beszélgetés, találkozás, és tanítás volt a fókuszban (pl a gyermek Jézus is itt beszélgethetett a tanítókkal), ott az üzlet és az érdek lett az úr. Egyházunk testületi döntéshozatalának (zsinat-presbiteri elv) gyengeségével sokszor szembesülünk, amikor a meghozott döntések foganatosítása nem történik meg, vagy nem tudunk közös döntésre jutni lényeges, stratégiai kérdésekben. A testületi döntéshozatal egyik legnagyobb kudarca az Egyházi Jövőkép Bizottság (EJB) története.
A missziói tér kiárusítása
Ahhoz, hogy még teljesebb választ adjunk arra a kérdésre, hogy mi háborította fel Jézust annyira a templomban, a fenti információkon túl érdemes figyelmet fordítani azokra az ószövetségi utalásokra, amelyekre az evangéliumok közvetlenül hivatkoznak. A templomtisztítás elbeszéléseiben három olyan idézetet azonosíthatunk, amelyek mély teológiai jelentést hordoznak, és világosabbá teszik Jézus fellépésének indítékát.
A szinoptikus evangéliumokban két ószövetségi igehely kapcsolódik össze a templomi jelenetben:
„Meg van írva: Az én házam imádság háza lesz, ti pedig rablók barlangjává tettétek.” (Mk 11,17; vö. Mt 21,13; Lk 19,46). A két hely pedig: „Házam imádság házának hivatik minden nép számára” (Ézs 56,7), és „Rablók barlangjává lett-e ez a ház szemetekben, amely nevemről neveztetik?” (Jer 7,11). János evangéliuma egy harmadik helyet idéz: „Ekkor emlékeztek vissza tanítványai, hogy meg van írva: A te házad iránti féltő szeretet emészt engem.” (Jn 2,17), amely a Zsolt 69,10 verséből származik: „A te házad iránti féltő szeretet emészt engem.”
Ezek az ószövetségi idézetek nem véletlenszerű szöveghelyek, hanem olyan prófétai szakaszok, amelyek Isten házának rendeltetését tematizálják. Kontextusukban világosan kirajzolódik, hogy a templom nemcsak a zsidók, hanem „minden nép” számára Isten dicsőségét hirdető imádság háza (Ézs 56). A zsoltáridézet előző verse még személyesebbé teszi ezt a szenvedélyt: „Idegenné lettem testvéreim számára…” (Zsolt 69,9) – vagyis az, aki féltő szeretettel ragaszkodik Isten házához, egy kívülálló volt.
Ezek az igei utalások épp ott hangzanak el, ahol a templomi tér fizikailag is kifejezte Isten egyetemes misszióját: a pogányok udvarában, amelyet Jézus belépésekor az áldozati piac foglalt el. Az a jövevény, aki Isten házát vágyott megközelíteni – ahogyan azt Ézsaiás is megjövendölte (Ézs 56,6–7), és ahogyan az etióp főember példája mutatja (ApCsel 8,27–39) –, nem beszélgetést és imádságot talált, hanem valami egészen mást. A pogányok udvarának tere, amely eredetileg az istenkeresők befogadására szolgált, megszűnt az imádság házának lenni. Helyét elfoglalták a pénzváltók asztalai, a galambárusok standjai, és az udvar a vallási intézményrendszer gazdasági és politikai játszmáinak színterévé vált.
Fel kell tennünk a kérdést, hogy ma az egyházban nem ugyanúgy a missziói tér kiárusítása miatt vagyunk vállalhatatlanok az istenkeresők számára? Mindez természetesen összefügg a felesleges dolgokkal való foglalkozással, az átgondolatlan intézményfenntartással, a közös imádságban megérlelt testületi döntéseink komolyan vételének hiányával. A templom megtisztítása nem csupán Jézus korának egyedi története, hanem az egyháztörténelem visszatérő kérdése: mi történik akkor, amikor a szent helyet profán érdekek foglalják el, még ha azok világi logika szerint igazolhatók is? A keresztyén közösségek újra és újra szembesültek azzal, hogy az egyház tereit gazdasági vagy politikai céloknak rendelik alá. A középkorban a búcsúcédulák árusítása pénzzé tette a bűnbocsánatot, s Luther fellépése éppen ennek a tárgyiasításnak szólt. A birodalmi keresztyénség és az egyházi hatalom összefonódása a karthauziak, ferencesek és más megújulási mozgalmak prófétai kritikáját váltotta ki. A 20. században Dietrich Bonhoeffer mutatott példát, amikor a Hitvalló Egyházban nemet mondott az államhatalommal összejátszó egyházi kompromisszumokra.
Jézus fellépése így válik mértékké: amikor a templom szentsége, az imádság tere, vagy Isten egyetemes üdvterve torzul, prófétai hangra van szükség, amely nem rombolni, hanem helyreállítani akar. Az egyháztörténelem legigazabb pillanatai épp azok, amikor valaki Jézus szenvedélyével emlékeztetett arra, hogy az Isten háza minden nép számára az imádság helye.
A bárányok helyett Bárány
Sokszor azzal próbáljuk igazolni a szent helyek, hitéleti formák vagy egyházi intézmények fenntartását, hogy a magunk áldozati portékáját kínáljuk fel újra és újra: saját szellemi termékeinket, megkövesedett hagyományainkat, belterjes ideáinkat, magyarázkodásainkat, vallási teljesítményeinket. De Jézus, amikor kiűzi a kereskedőket a templomból, nemcsak tiltakozik, hanem helyet készít önmaga számára: ő maga az, aki elveszi a világ bűnét (Jn 1,29).
Nagypénteken Jézus nem csak áldozat lesz, hanem főpap is, ahogyan a háttérben tudosítanak is erről az evangéliumok. A főpapi ruha nem egyszerű öltözék volt, hanem egy szent jelképrendszer, amivel Izrael egészét képviselte Isten előtt. Ezért ezt a ruhát semmilyen körülmények között nem volt szabad megszaggatni, sem gyászban, sem botránkozásban (3Móz 21,10). A passió történetében viszont az történik, hogy Kajafás főpap megszaggatja ruháit, mikor Jézust kihallgatja saját palotájában (Mt 26,65); ugyanakkor Jézus hasonló, varratlan, lenvászonból szőtt ruhája egyben maradt, nem szakították szét (Jn 19,23k). Ez egy láthatatlan, szimbolikus főpapváltás (Zsid 4).
A Zsidókhoz írt levél világosan tanítja, hogy Jézus nem úgy mutatott be áldozatot, mint a főpapok, akik „naponta bemutatták ugyanazokat az áldozatokat, amelyek soha nem törölhetik el a bűnt” (Zsid 10,11), hanem önmagát adta oda egyszer s mindenkorra.
Ez az egyszeri, tökéletes áldozat véglegessé és kizárólagossá teszi Krisztus közbenjárását. Ezért Jézus templomi fellépése nem nosztalgikus visszatérés a régi rendhez, hanem a beteljesedés jele: ahol már nem kell több eladó bárány, mert az Isten Báránya egyszer s mindenkorra odaszánta magát. Nem kell ennél több, legyen valóság az „elég lelkülete”!
Urunk, Jézus Krisztus, aki egykor beléptél a templomba, és nem tűrted a képmutatást, a zajt és a haszonlesést – lépj be most a mi szívünk templomába is.
Tisztíts meg minket mindattól, ami eltorzítja bennünk az Isten iránti szeretetet.
Bocsásd meg, hogy gyakran megszoktuk a jelenlétedet, és nem vágyakozunk rád úgy, mint első szeretetünk idején.
Szentlélek Isten, jöjj közénk és tölts be minket! Mutass rá mindarra, amit ki kell söpörnünk: félelemre, haragra, önzésre, irigységre, hatalomvágyra, kételyre, és felesleges dolgokra.
Törj össze bennünk minden bálványt, és újítsd meg a szívünket, hogy ne csak külsőleg legyen rend, hanem bennünk is a Te békéd lakozzon.
Urunk, ne engedd, hogy csak díszítsük a romlottságot, inkább könyörülj rajtunk, és add nekünk a megtisztulásban az örök élet örömét. Kérünk, tedd a szívünket újra az Atya imádságos házává.
Ámen.
Kodácsy Tamás
Megjelent a Villanypásztor (MRE Missziói Szolgálat hírlevele) 2025.04.17-i számában.
A kommentelés lezárva, de ezzel a linkkel hivatkozhatsz az oldalra.