Egy amerikai stratégiai bombázó véletlenül összeütközött egy vadászrepülővel saját hazája partjainál 1958 februárjában. A pilóta kénytelen volt élesítés nélkül ledobni a hirosimai atombombánál százszor pusztítóbb hidrogénbombáját, amelyet mind a mai napig nem találtak meg a tengerfenéken. Ebben az évben, egy világkatasztrófa küszöbén választották meg októberben XXIII. János pápát, akinek egy olasz keresztyén politikus, Giorgio La Pira ezeket írta: „Igaz, hogy vágy és remény mentén haladunk? Igen, ez igaz; de az utóbbi, kalandosan drámai években a firenzei keresztyének jelmondata ez a páli ige volt: »spes contra spem«, ami Ábrahám előtt is lebeghetett vándorlásai során.”
Ábrahám, a hit példaképe „reménység ellenére is reménykedve hitt” (Róm 4,18). Sokszor nem tudunk mit kezdeni ezzel a reménység ellenére való reménységgel (spes contra spem), és helyette inkább a „reménytelenség ellenére való reménységre” vagy a „reménység híján való reménységre” buzdítunk, mintha ez ugyanaz lenne. Tele vagyunk lelkes, erre épülő bizonyságtételekkel, amelyek kiélezik „az annak ellenére való” reménykedés mozzanatát. Globális és lokális sötét helyzetünk leírása után, azt magunk mögött hagyva, kiemelkedve a pillanatnyi szituáció csüggesztő állapotából öntudatosan és kontrasztosan mutatunk a reménységre. És reménykedni csak az egész világ ellenére lehet, amire egyre inkább úgy tekintünk, hogy összeesküdött ellenünk.
Összeesküvés-elméletünk nem más, mint saját kétségbeesésünk kivetítése. Olyan kétségbeesés, amely feladta a reménységet, amit valameddig tápláltunk magunkban. Ne siessünk reménytelenséggel felcserélni ezt a saját reményt! Egyrészt szeretnénk meghaladni ezt az emberi reménykedést, ami valószínűségekbe, más emberek jóindulatába, a körülmények kedvező alakulásába vagy a közelgő katasztrófa elkerülésébe kapaszkodik. Másrészt ez az, ami a valósághoz tapaszt minket, még ha ez a valóság keserű is. Erről a gyarló reménységről ír Pál, amikor ennek ellenére beszél az Istenbe vetett reménységről.
Ettől az emberi reménységtől leszünk földlakók, és ez ment meg bennünket attól, hogy más világot teremtsünk az Isten által teremtett világon túl. Csak az éli meg a reménység kudarcát, aki képes emberként reménykedni. Csak annak omlott össze mindene kártyavárként, aki képes volt akár a legnaivabb elképzelésekkel is reménykedni.
Zárt, ellentétes szófordulatot használunk, amikor reménytelenség ellenére való reménységről beszélünk. A reménység ellenére való reménység is ellentétes, de nem zárt, hanem tragikus ellentét, amely magában hordozza az emberi sorsot. Ez jelenik meg a gyermektelen Ábrahám alakjában, aki az ígéret szerint nagy nép atyja lesz. Thomas Mann szavaival Ábrahám „szenvedett, és mikor belső zaklatottságának mértékét a nagy többségével összehasonlította, ebből azt következtette, hogy szenvedése jövővel terhes”.
Ma a reménység kérdése nemcsak személyes, hanem közös tapasztalatunk is. Egy olyan világban élünk, ahol a háborúk, a klímaválság és a gazdasági bizonytalanság mellett a folyamatos információáramlás is erősíti a szorongást. A digitális tér nemcsak tájékoztat, hanem gyakran felnagyítja a félelmeket, így a „mindenek ellenére remélni” könnyen válik üres biztatássá vagy éppen kiábrándult lemondássá.
Külön kihívás ez az egyház számára is, melynek feladata az isteni reménység hordozása és hirdetése. Ám az intézményrendszer jövője, az állami támogatások kiszámíthatósága, a társadalmi bizalom alakulása mind olyan tényezők, amelyek könnyen a működés fenntartására szűkíthetik a figyelmét. Ilyenkor a reménység is észrevétlenül kötődhet külső biztosítékokhoz – struktúrákhoz, forrásokhoz, emberi jóindulathoz –, amelyek azonban maguk is bizonytalanok.
A keresztyén reménység azonban nem ezekre épül. Nem tagadja a bizonytalanságot, hanem annak közepette mutat túl önmagunkon. A „reménység ellenére való remény” ma azt jelenti, hogy nem a körülmények stabilitására alapozzuk bizalmunkat, hanem arra az Istenre, aki a változó helyzetek között is hűséges. Ez a reménység nem passzív, hanem cselekvő: képes irgalmasságot, hűséget és hitet magába foglalni akkor is, amikor semmi sem tűnik biztosnak.
Úgy tűnik, hogy a spes contra spem útján még az első, emberi reménységünkben tartunk. A teljes kudarcig kell reménykednünk, addig, amíg képesek nem leszünk ezen emberi reménység ellenére reménykedve hinni Istenben. Az isteni reménység ott kezdődik, ahol az emberi véget ér.
Kodácsy Tamás
Forrás: Reménység ellenére, Reformátusok Lapja 2017. szeptember 24-i száma.
A kommentelés lezárva, de ezzel a linkkel hivatkozhatsz az oldalra.